Egy szorongó kiscica története

Tartozok egy családi vallomással: ha nem volt házi állatunk, akkor is volt házi állatunk. Ezt a feloldhatatlan tűnő paradoxont elég egyszerűen meg tudom magyarázni. A szülői házunk egy falu közepén lévő kertes ház, ami átjáróházat képez a környék állatai, elsősorban macskái számára. Ennek mi örülünk, hiszen ha van macska a háznál, akkor az egerek is inkább másfele bóklásznak. Így, annak ellenére, hogy sosem vettünk, és születni se igazán született macska a portára, ezért a környéken lévő macskákat szeretgettük el. Természetesen nem fosztottuk meg a gazdájukat kis kedvencüktől, csak kényelmessé tettük nekik az itt létet, hogy az egerek még véletlenül se tévedjenek erre. Kaptak tálkát, a tálkákba ételt és vizet és ha megláttunk egy macskát az udvaron, eszünkbe se jutott elzavarni, sőt személy szerint inkább próbáltam megszeretgetni őket, de édesanyám az etetésen és a megtűrésen kívül nem sokat törődött velük. Ha pedig láttuk, hogy egeret fogott, akkor mindig örültünk neki és reméltük, hogy minél tovább nálunk marad. Sok idő telt el így, és egészen jól működött ez a macska napközi-otthon.

A legutolsó „macskánk” egy fekete macska volt, akit valószínűleg elzavarhattak néhány helyről, mert nagyon félt az emberektől. Mindig gyanakodva nézett ránk, és ha túl közel mentél akkor is elfutott amikor ételt vittél neki. Szép lassan alakultak a dolgok, de megszokáson és egy tisztes fél méter távolságnál tovább nem fejlődött a kapcsolatunk. Egy szép napon pedig annyit láttunk, hogy miközben az udvar végén ül, egy aranyos szürke szőrgomolyag ugrálja körbe: kismacskája született. Az amúgy is távolságtartó kapcsolatunk, egy kicsit távolságtartóbbá vált, és bármennyire is szerettem volna megvizsgálni a kiscicát, az még távolságtartóbb volt, mint az anyja. Nincs kis udvarunk, de ha közelebb kerültem az udvar felénél, már a biztonságos fészer felé futott. Így a mindennapjaink úgy néztek ki, hogy reggel és este, még a nagy nyári meleg előtt, tisztességes távolságból végig járta anya és gyermeke az udvart, és ha véletlenül úgy adta dolgom, hogy túl közel merészkedtem, hát arrébb álltak, mert a bő két méteres távolság már sértette a személyes aurájukat. Nem volt ezzel gond, éltünk és hagytuk élni a másikat is. Viszont elérkezett egy szomorú nyári nap is: eltűnt a fekete macska.

Mivel falun a macskák kiváltsága a szabadság, ezért ez nem volt ritka, hogy pár napig nem látsz egy macskát a környéken, pláne, ha a macskák csak keresztüljárnak az udvarodon. Viszont annak ellenére, hogy a fekete macskát nem láttuk, a kismacska előre merészkedett. Szegény nagyon meg volt rémülve mindentől. Adtam ki neki ételt, de addig nem merészkedett a tálka közelébe, amíg látóhatáron belül voltam. Majd, amikor a fészerből kellett elővennem egy szerszámot úgy megijedt tőlem, hogy a szomszédig szaladt, de másnapra már visszaosont. Hát innen kezdődött a közös kalandunk, mely finoman fogalmazva sem zökkenőmentesen indult. Pár nap (érthető) halálrémület után, kezdte összeszedni önmagát és a bátorságát is. Elkezdett újra játszani a virágokkal és a bogarakkal, kezdte felfedezni a környezetét, és nem szaladt el abban a pillanatban ahogy meglátott. Hosszú út vezetett odáig is, amikor először evett úgy, hogy nem egy fél udvarnyira lettem volna tőle. De szép lassan, tényleg lassan, egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz.

Miközben ezt a kapcsolatot építgettük, meglepő hasonlóságokat véltem felfedezni egy félős kismacska és a szorongó emberek között. Hiába akarsz segíteni mind a kettőnek, ha megpróbálod ráerőltetni magad és az elképzeléseidet a másikra, akkor csak rontasz a kapcsolatotokon. Bármikor, amikor elgondoltam, hogy majd most jól megsimogatom, akkor csak elszaladt. Tudom, hogy a simogatást szeretik az állatok és én csak jót akarok, de ő még félt tőlem és rossz érzés lett volna neki, ha valaki, akiben még nem bízik hozzáérne. Sajnos az emberek nem mindig ilyen kifejezőek, ha nem tetszik nekik valami. Sokszor bújnak kifogások és hamis mosolyok mögé, mert félnek, hogy megsértik azt a másikat. Segíteni nekik nagyszerű gondolat, de a segítségre nem mindig úgy és olyan módon van szükségük, mint ahogyan azt mi szeretnénk. Legtöbbször a legjobb, amit tehetünk, hogy ápoljuk a kapcsolatunkat, és szeretettel és türelemmel fordulunk feléjük. A türelem és elfogadás a játék neve. Sok időbe telik, míg valaki a bizalmába fogad minket és még több bátorságba a részükről, hiszen minden újdonság potenciális veszéllyel jár, és ez még úgy is nehéz számukra, hogy tudják: mi segíteni szeretnénk. Ha úgy érzed, kezded elveszíteni a türelmedet, akkor csak gondolj arra, ha valami lassú tempóban halad, az jó, mert azt jelenti: történik.

Sokat tanultam a mi kis kapcsolatunkból, akkor is, ha úgy éreztem, hogy már a mestere vagyok ezeknek a dolgoknak. Néha újra kell tanulnia azt az embernek, amiről azt hitte, már rég tudja. És hogy van most a kiscica? Hát már nem is olyan kicsi! Mára már nem rémül meg mindentől, a kis macskajátékoknak hála visszaszerezte a vadászösztönét és magabiztosságát is, és békésen éldegél egy ideje a portánkon, mint hosszú idő után az első macska, amit ténylegesen magunkénak nevezhetünk.

Szabó Árpád

#szorongás
#macska
#állat