Vége...

Azt hittem, belepusztulok. Minden pillanat kínszenvedés volt, csak őrá gondoltam, mardosott a hiánya, folyton a fejemben járt. Ha éjszaka nagy nehezen el tudtam aludni, akkor vele álmodtam. Sírtam, mikor senki nem látta, sírtam, ha olyan zene szólt, amit közösen hallottunk, ha olyan jelenet ment a tv-ben, ami rá emlékeztetett, ha valakinek olyan frizurája volt az utcán, mint neki... Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, ami belém hasított újra és újra, és elképzelhetetlennek éreztem, hogy valamikor jobb lesz. 

Gépiesen tettem a mindennapi dolgaimat, mintha nem is én csinálnám, csak egy test, ami emlékszik, hogyan kell teljesíteni a kötelességeket. Napközben ezek egyben tartottak, a kötelező feladatok, a muszáj. A legrosszabbak a reggelek voltak, amikor felébredve első gondolatként csapott le rám, hogy nincs többé. Feküdtem az ágyban, néztem ki a fejemből, és úgy éreztem, nincs értelme felkelni, nincs élet nélküle, nem tudok kimászni az ágyból. Az óra ketyegett, és győzött a kötelesség, de heteken át tűnt megoldhatatlan kihívásnak az ágy elhagyása, ami máskor könnyed rutin. Az esték pedig újra szembesítettek a hiányával, a közös emlékek cikáztak a fejemben, és ázott a párnám a könnyeimtől. A sírásba fáradva aludtam el. És nem hittem, hogy valaha jobb lesz.

Akartam, hogy jobb legyen, és tettem érte. Volt, aki a sportot ajánlotta, más az olvasást, a sorozatnézést, a számítógépes játékot, a hosszú erdei sétákat, a beszélgetést másokkal. Mindent megtettem, hogy túléljek, hogy élhetőbb legyen az életem nélküle is. 

Eleinte nem vettem észre, hogy könnyebb. Mások mondták, hogy jobban vagyok. Önfeledtebb lett a nevetésem, voltak órák már, mikor nem jutott eszembe. Néha belefeledkeztem abba, amit csinálok. Észrevettem a napsütés szépségét, a virágok illatát. És persze még mindig voltak pillanatok, amikor mardosott a hiánya. De már tudtam róla fájdalom nélkül is beszélni. Jól lettem.

Ha veszteség ért, ha problémád van, ha kilátástalannak érzed a helyzeted, hívd a 137-00 Ifjúsági Lelki Elsősegély vonalat hétköznaponként 17-21 óra között.

Fotó: Kiss Helga Photography