Az önsértésről - Interjú Drubina Boglárkával II. rész

Az interjú első része ITT olvasható. A második részében Boglárkát az önsértés és a tetoválások kapcsolatáról, az önsértés helyett végezhető szokásokról kérdeztük. Boglárka arról is beszélt, hogyan segíthetünk még az önsértő fiataloknak.

Kérdező: Sokan látnak párhuzamot az önsértés és a tetoválások között. Elmondanád erről a véleményed? Önsértés és a tetoválások kapcsolata, mit tehet egy kamasz az önsértés helyett?

Boglárka: Érdemes kiemelni, hogy az önsértés definíciójában benne vannak olyan dolgok, amik kulturálisan nem elfogadottak. Tehát szerintem manapság egy tetoválás, vagy egy piercing az kulturálisan elfogadott, a mi kultúrkörünkben – de nyilván nem mindegy a mértéke. Nem mindegy, hogy valakinek van mondjuk a bokáján, vagy a csuklóján egy pici, kis tetoválás, vagy hogy ki van varrva mindkét válla, karja, lábai, meg még a nyaka is. Nyilván a piercingben is ugyanez. Na most, olvastam egy-két érdekes cikket erről, hogy az se mindegy valószínűleg, hogy milyen korán kezdi el a fiatal ezeket. Nem mindegy, hogy már 13 évesen van tetoválása meg 8 piercingje, vagy 18-20 évesen, vagy felnőtt korában hoz ezekről döntést.  Egy kutatásból tudjuk, ahol voltak önsértők tetoválással, meg nem tetoválással, hogy azok az önsértők, akiknek tetoválása is volt, azokra több pszichés tünet volt jellemző. Tehát, valószínűleg van valami összefüggés, de ezt még szerintem nem lehet kijelenteni, hogy a tetoválás az önsértés, mondjuk hogyha fiatal korban elkezdi az ember. Valószínűleg jóval árnyaltabb ez a kép, csak még nem tudunk erről túl sokat.

Például van egy ismerősöm, aki mesélte is, hogy mennyire rossz életszakaszban volt, meg elege volt mindenből, és amúgy is már régóta gondolkodott azon, hogy csinál egy fülpiercinget, és akkor bement, és megcsináltatta. Úgy érezte, hogy most már erre van szüksége, és még azt is kimondta, hogy jólesett a fájdalom. Szóval, lehet, hogy van bizonyos esetekben összefüggés, és ebbe át tudja csatornázni a fiatal ezeket a késztetéseit. Csak közben meg, ha valaki olyan gyakori önsértő, hogy mondjuk minden nap falcol, vagy heti többször, akkor annyi piercinget nem tud csináltatni, meg tetoválást.

Amerikában például van egy olyan kezdeményezés, „Butterfly Project”, egy technika, hogy az önsértett területre, tehát általában a csuklón, combokon, vagy a hason, ahol általában falcolni szoktak, egy pillangót rajzolnak a vágás helyett.

Van olyan pszichoterápiás osztály is Amerikában, ahol kamaszokat fogadnak, és az önsértőkkel kipróbálták azt a módszert, hogy ideiglenes tetoválást tudnak saját maguknak csinálni. Tehát ők rajzolják meg a tetoválást, és ez lekopik egy pár napon belül. Ők azt vették észre, hogy egyrészt ez növeli az önbizalmukat is, meg az önkifejezésüket is – és hogyha belegondolunk, az önsértés egy önkifejezés valamilyen szinten, és ezt átcsatornázták egy teljesen új, kreatívabb formába. Arról számoltak be, hogy ez csökkentette az önsértést a bent fekvők esetében.

Kérdező: Szóval ezt teheti például, aki önsértésre érez késztetést, vagy ezt teheti például az önsértés helyett. Mit tehet még szerinted? Milyen lehetőségei vannak annak, aki önsértő?

Boglárka: Hát, az első dolog szerintem mindenképpen az, hogy segítséget kell kérni. Erről mindenképpen kell beszélnie olyan emberrel, akiben megbízik, akitől tud segítséget kérni – vagy nem is segítséget kérni, csak elmondani, hogy ez van, és hogy érzi magát. A másik oldalról pedig fontos, hogy a befogadókat is felkészítsük arra, hogy mit kell csinálni, hogy ha valaki megtalálja egy ilyennel őket. A kettő összeér.

Az az elsődleges lépés, hogy beszéljenek, és aztán pedig... Nehéz erről nyilatkozni, mert most mondanám azt, hogy akkor beszél az iskolapszichológussal, vagy bármilyen segítő szakemberrel, de nem mindig alakul így sajnos, ezért nehéz. De van sok praktikus, viselkedésterápiás módszer, amit szoktak javasolni. Csakhogy segítség nélkül ezt nehéz elkezdeni. Amerikából származik jó pár „self-help”, önsegítő munkafüzet, aminek tényleg az a célja, hogy megveszi a kamasz, és akkor vannak benne feladatok, amiket egyedül meg tud csinálni. Nálunk egyelőre nincsenek olyan eszközök, amikkel el tudna indulni egyedül az önsértő. Tehát ezért nehéz mit javasolni, hogy egyedül mit csináljon.

Annak, aki krízisben van, egyedül és magányosnak érzi magát, vagy aggódik valakiért, az keresheti például az Ifjúsági Lelki Elsősegély szolgálatot, amely ingyen hívható hétköznapokon 17 és 21 óra között a 137-00 számon.

Sokszor szoktak csinálni táblázatot, pro és kontra: mi a jó az önsértésben, és mi nem jó az önsértésben, hogy át tudja gondolni a kamasz, hogy mi a jó, hogy megkönnyebbülök, hogy végre kiengedhetem a feszültséget – mindent leír, amiért neki jó az önsértés. De leírja azt is, amiért nem jó: például takargatnom kell a sebeket, vagy nem tudok erről beszélni senkivel, stb. Így akkor látja leírva, hogy tulajdonképpen hogy áll a mérleg. Ha esetleg a negatívból van több, akkor egy pszichológussal, vagy egy szakemberrel át tudja beszélni. Egyedül pedig, ha nincs ebben segítség, akkor ez nehéz, meg lehet, hogy rosszul sül el.

Van ez a 10 vagy 15 perces szabály, többféleképpen szoktak rá hivatkozni. Amikor a kamasznak jön ez a késztetés az önsértésre, akkor próbáljon meg várni 10 percet. És akkor nézze meg 10 perc után, hogy hogyan áll a feszültség. És ha még mindig úgy érzi, hogy neki önsérteni kell, akkor még mindig tud abból merítkezni, hogy ha már 10 percig kibírta önsértés nélkül, akkor mi van, hogy ha még egyszer kibírja 10 percig?

Tehát ezek mind tanulságos, viselkedéses módszerek. De ezt nehéz egy kamasznak önmagától megcsinálnia. A legjobb, ha át tudja beszélni egy szakemberrel. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a legtöbb esetben már az nagyon sokat tud segíteni, hogy ha erről beszélhet valakivel. És a másik féltől pedig nem megrökönyödést, vagy hibáztatást kap, hanem megértést, elfogadást. Nem is kell különösebben reagálni, csak úgy meghallgatni. Ha meghallgatja őt valaki, szerintem már az sokat tud segíteni. Jó, ha ezt meg tudja tenni a szülő, a tanár, vagy akár a kortárs.

Kérdező: Vannak-e ehhez tanácsaid, vagy valamilyen jó gyakorlatok? Hol beszéljenek? Azt mondja szünetben, hogy „Ó, tanárnő, nézze..?”.

Boglárka: A barátok részéről az nagyon fontos, hogy egyszerűen csak meghallgassa, és ne gondolja azt, hogy ő egy fura valaki, vagy hogy ez egy beteg. Jó, ha el tudja fogadni a másik, hogy rosszul van az ő ismerőse, vagy barátja, és hogy ennek van egy ilyen jele. És ami még fontos szokott lenni szerintem, az, hogy sokszor megkéri az önsértő őt, hogy ne mondja el senkinek, vagy hogy legyen ez az ő titkuk. De ezt nem szabadna ígérnie, hogy nem mondja el senkinek, mert ha már olyan szintű az önsértés, például testi/lelki épségét veszélyezteti, akkor muszáj, hogy elmondja valakinek.

Ha megígéri előzőleg, hogy persze, nem mondom el senkinek, és elmondja, akkor meg ott van az, hogy cserbenhagyta, meg átverte a barátját. Úgyhogy ezt inkább úgy érdemes barátok részéről támogatni, hogy abban erősítse meg az önsértőt, hogy ő nagyon szívesen meghallgatja, és segít is neki, de hogyha már ez akkora probléma, hogy külső segítségre van szükség, akkor elmondják, és hogy nem a barát mondja el, hanem az önsértőt támogatja abban, hogy ő keresse meg azt, aki tud segíteni (pl. iskolapszichológus, iskolai szociális segítő, családsegítő, pedagógiai szakszolgálat, stb.).

Kérdező: Tehát, aki mondjuk másokért aggódik, az is azt tudja csinálni, hogy beszél róla, vagy próbál ő is segítséget kérni – esetleg hogyha serdülő, akkor felnőttől, például – ha jól értem?

Boglárka: Igen, csak közben ne a háta mögött legyen megbeszélve, hogy ő már annyira aggódik érte, hogy muszáj segítséget kérnie valakitől. Persze, abban is lehet erősíteni az önsértőt, hogy ő maga kérjen segítséget. „Én aggódom érted, és jó lenne, ha kérnél segítséget.”

Kérdező: Akkor azt is mondod, hogy akkor erre van segítség, túl lehet rajta jutni?

Boglárka: Abszolút, igen! Ez nem egy olyan állapot, ami örökre ki fog tartani, és gyógyíthatatlan, és olyan súlyos betegség, hogy ez örökké fennmarad – nem. Van olyan, hogy ez megmarad felnőttkorban is, fiatal felnőttkorra, de nagyon sokszor ez kezelhető egy csomó képesség tanulásával. Például kommunikációs képesség fejlesztésével, vagy egyszerűen csak annyival, hogy ha van egy jobb feszültséglevezető módszer a tarsolyában a fiatalnak ehelyett. Lehet az önsértést helyettesíteni elterelő stratégiákkal is.

Van egy olyan vonala az önsértésnek, hogy a fájdalom miatt is csinálják – a lelki fájdalmat át lehet csatornázni testi fájdalomba. Azt szokták ajánlani, hogy ebben az esetben csináljon a fiatal valami más olyan dolgot, ami egy éles testi érzéssel jár – hogy mondjuk például chili paprikát eszik, vagy jégkockát szorongat, stb., ami átvezet másféle fájdalomba. Nyilván ezek rövidtávú stratégiák, szóval nem csinálhatja ezt élete végéig, hogy jégkockát szorongat. Ezek mindig az adott pillanatban elterelő stratégiák. És akkor, hogyha ezek már megvannak, akkor lehet hosszú távra is gondolkozni. Mert mindig az az elsődleges, hogy jön a késztetés, meg erre az impulzus, tehát fontos, hogy ezt az adott pillanatban valahogy gyorsan eltereljük, vagy átcsatornázzuk másféle viselkedésbe. Tulajdonképpen erre jók ezek a viselkedésmódszerek. Ha ez így megvan, akkor lehet rá építkezni, találni egy olyan módszert, amivel jobb módon, vagy neki kevésbé fájó vagy bántó módon tudja az érzéseit kezelni.

Kérdező: Jó hallani ezt, hogy van remény. Főleg azoknak, akik rosszul érzik magukat, vagy annak, aki önsértő, és valószínűleg nincsen jól, hogy ezen lehet segíteni!

Boglárka: Igen, és szerintem már ez önmagában is egy jó üzenet: ha azt tudják a fiatalok, hogy ezen lehet változtatni majd, hogy van, akinek már sikerült javítani. Sokat tud segíteni szerintem, ha hallgatnak olyan beszámolót, hogy valaki önsértő volt, de már nem az, és például ő hogyan talált más módokat erre az érzelemszabályozásra. Ez is segíthet.

Flach Richárd

Az interjú az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3-I kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.