Az Instagram világa

Szerintem senkinek sem kell bemutatni napjaink egyik legnépszerűbb közösségi oldalát, az Instagramot. A minap gondolkodtam, és úgy döntöttem, haladni kell a korral, így hát regisztráltam én is, majd elkezdtem bekövetni az ismerőseimet. Néhányan vissza is követtek, de elég sokan nem. Kicsit rosszul is esett. Itt tudatosult bennem először, hogy az emberek nagy részét nem igazán érdekli a másik személye, ami a Facebookon annyira nem látványos, hiszen ott, hogyha a való életben közeli ismerősök vagytok, akkor úgymond „kötelessége” visszajelölni téged. Ennek ellenére azért szépen sorban gyűltek az ismerőseim, vagyis a bekövetettek, (bár nem is tudom, hogyan mondják pontosan) és velük együtt természetesen a tökéletes testű, hibátlan arcú lányok és fiúk vagy, hogy stílusosabb legyek a #hungariangirls és boy-ok. Akik természetesen folyamatosan edzőtermi fotókat posztolnak, a legmenőbb sminkeket veszik, és a dizájner cuccok sem maradhatnak el. Az se gond, ha csak replika, hiszen rajta van, hogy Gucci, persze csak hogyha nem írják el. Viccet félre téve, én először csak nevettem rajtuk. Mondván, ez rám úgy sincs hatással.

Fiókom létrehozása után pár nappal készítettem egy szelfit, amit feltöltésre szántam, de hát na, elkezdtem egy kicsit csinosítani. Miért is ne? Ha mindenki ragyogó fehér fogakkal és pattanásmentes bőrrel mutatkozik, akkor pont én tegyek fel olyan fényképet, ahol sárgák a fogaim, és óriási táskák vannak a szemem alatt? A végeredmény persze fantasztikusan szép lett, de miután megnéztem az eredetit, elszörnyülködtem rajta, holott egy nagyon jó fényképnek találtam még a szerkesztés előtt. Ezután természetesen töröltem magam a hazugságok világából, mielőtt még teljesen megutálnám saját magam. Hiába tudom, hogy ők is csak retusálják a képeiket, mégsem tudok elvonatkoztatni tőle. Pedig az elmém/agyam tudja, hogy igazából ők önbizalom- és figyelemhiányos emberek, és sosem cserélnék velük, mert minden egyes feltöltött képük tulajdonképpen egy néma segélykiáltás, és nem nőni fog az önbizalmuk a lájkoktól, hanem pont, hogy csökkeni fog, ha reggelente belenéznek a tükörbe és nem az agyon csinosított képeiket látják visszapillantani, mert azok nem ők. Mégis kvázi irigylem, irigyeljük ezeket az állandó megfelelési kényszerrel küszködő személyeket, mert a szemünk ezeknek ellenére egy gyönyörű nőt vagy férfit lát, aki látszólag nagyon népszerű a másik nem körében, és mesébe illő életet él. Ez tulajdonképpen kétélű kard. Mit gondolok, de mégiscsak mit látok?

Igenis hatással van rám, minden emberre hatással van. Árt, ha másokat becsapunk, mert az által magunkat is. El kéne fogadnunk a néha kicsit nyúzott arcunkat, az itt-ott narancsbőrös, pattanásos lényünket, mert emberek vagyunk, és nem egy tökéletesre szerkeszthető fotó.

Bárcsak ne lenne annyira nehéz megérteni, hogy ami a szemnek szép, az a léleknek sokszor mérgező.

Füleki Boglárka