Facebook

A Facebook egy csodálatos találmány. Megkönnyíti mindennapi kommunikációnkat, lehetőséget ad, hogy életünk nagy pillanatait megosszuk barátainkkal, ismerkedési lehetőségeket teremt, fontos eseményekről és hírekről viszonylag gyorsan tudomást tudunk szerezni. Rászoruló embereken, gazdátlan és beteg állatokon is tudunk segíteni és még rengeteg sok előnye van, a sor szinte kimeríthetetlen.

Csak az a baj, hogy nagyon sokan egyszerűen „nem tudják használni”. Ezt úgy értem, hogy magánélet színteret változtatnak a Facebook idővonalukból. Igen, nem tilos lájkolni és megosztani dolgokat, mert erre való ez a rendszer, de nem mindent! Magánéletünket jobb esetben védeni szoktuk és nem közprédává, nevetség vagy sajnálat tárgyává tenni.

Nem értem, azokat az embereket, akik folyamatosan váltogatják a kapcsolati státuszukat. Ha összejönnek valakivel, indul az online lamour. Tudjátok ez a „szeretlek picim” „jajj nyuszkó, hát én téged jobban”. Persze ez az állapot sem tart örökké, hiszen két hét múlva óriási betűkkel jelenik meg, hogy egyedülálló az illető. Ez természetesen az életfájdalmakról szóló idézettekkel,”találsz jobbat kicsim” kommentekkel és „a szemét exem” posztokkal jár. Én elhiszem, hogy fiatalság, bolondság meg minden, de nem tudok veletek együtt örülni és szomorkodni sem, mert ennyi változást követni se tudok.

Ha már a közhelyeknél járunk. Unom, azokat a főleg fiatalkorú hölgyeket, akik naponta harminc szelfit feltöltenek magukról és mindegyikhez mellékelnek egy totál nem odaillő idézetet. Kedvenceim „az én olyan férfit keresek” vagy az „erős nő vagyok, és nem sajnáltatom magam”. Ilyenkor tudok a falnak rohanni. Lányok! Szépek vagytok és értékesek és vágytok az elismerő szavakra, de ugyanolyan helyesek vagytok mosolygósan, kevésbé mélyen dekoltált felsőben is. Higgyétek el! A lájkokkal meg ne operáljatok, mert az életben senki nem fogja tőled megkérdezni egy állásinterjún sem, hogy hány lájk van a legutóbbi profilképeden.

Remélem, valamikor visszavesznek az internetes megmondó emberek is az arcukból. Milyen érdekes, hogy Facebookon, főleg egy kamu profil mögül nagyon nagy a szánk, persze szemtől szembe pedig meg se merünk szólalni, ha véleményt kell formálni. Ne értsetek félre, semmi bajom sincs az intelligens és építő jellegű kritikával, hiszen mindenkinek lehet véleménye, de ha ezt nem tudom normálisan megfogalmazni, egész egyszerűen nem írom le, mert ha szitkozódom, gyalázkodom, nem csak magamat minősítem, hanem belegázolok a másik lelki világába is. Aki nem tudja, miről beszélek, az nézzen fel, mondjuk a Pesten hallottam csoportba, de igen gyakran előfordulnak ismert emberek oldalán is ilyen jellegű kommentek. Emberek, akit nem birok, azt miért követem? Nekem is van olyan celeb, aki számomra nem szimpatikus, de nem gyártok álprofilokat és mondom a magamét. Ha tényleg nagyon zavar az illető médiabeli szereplése, akkor INTELLIGENSEN és nem bántóan leírom neki a véleményem. Csak azt vettem észre, hogy sokan akkora haragot éreznek egy általuk személyesen nem is ismert közszereplő iránt, hogy képesek őket éjjel-nappal csekkolni, és a nadrágjuk színébe is belekötni. Ha már itt tartunk a másik kedvenc kategóriám a nyaligépek. Akik szint úgy folyamatosan követik ezeket a személyeket, csak ők azért, hogy még a kedves XY fenséges mivoltáról is ódákat zengjenek. És hősiesen szembe szálljanak a netes trolokkal két „Milyen parfümöt használsz” és „Honnan van a ruhád” kérdés között. Néha teljesen normálisak ezek a kérdések, de hogy egyfolytában!

Tényleg nem értem ezeket a látszólag egyéniség nélküli embereket, akik olyan szépeket tudnak írni, hogy néha már szégyenkezned kell miattuk, mert azt hiszik, fizeted őket, hogy leírják ezeket. Főleg mikor ez már átmegy egyfajta verbális pornóba.

Ilyenkor szoktam lecsukni a laptopom tetejét és konstantálni magamban, hogy jó dolog ez a Facebook csak tudni kéne használni…

Füleki Boglárka