Homokosnak lenni betegség?

„Homokosnak lenni betegség?" - Szegezte nekem kérdését az aggódó kliens remélve, hogy végre találhat egy helyet, valakit, bárkit, akivel végre őszintén beszélhet. Hogy a kliensem története hogyan folytatódik, a titoktartás miatt nem taglalnám, ugyanakkor a témát járjuk kicsit körbe. - Zala Márton pszichológus, szexuálpszichológus írása.

A helyes és illendő szóhasználat nem a főcímben látható, és nem is a gyakran használt buzi a jó szó. Inkább mondjuk a meleg illetve a homoszexuális szavakat! A fentiek túlzottan pejoratívak, sértőek, bántóak.

Az, hogy mi a normális, és mi nem az, arról leginkább a DSM, az Amerikai Pszichiátriai Társaság kézikönyve ad meghatározást. Ez azonban nincs fent mindenkinek a polcán és amikor az emberek ilyesféle kérdéseket tesznek fel, nem is igazán erre gondolnak. Akkor meg mire?

Hogyha visszaemlékezünk első vonzalmunkra, minden bizonnyal arra a következtetésre jutunk, hogy a szexuális vágyunk nem választás következménye volt. Hogy a suliban az Erzsibe vagy a Jóskába voltunk szerelmesek, az nem egy tudatos döntés eredménye volt, hanem egy érzés megjelenése.

Tehát akkor nem is tehetünk arról, hogy a saját, vagy az ellenkező nemre vetünk szerelmes pillantásokat? (Vagy éppen mindkettőre?)

Mint általában, az örökletes tényezők és a környezeti hatások formálják személyiségünket, viselkedésünket, itt is interakcióról van szó. A kutatások jelen pillanatban inkább az örökletes tényezőket hangsúlyozzák.

Az, hogy régen miért számított betegségnek, rendkívül egyszerű: rosszul kutatták. A társadalmi elvárásoknál fogva a legtöbb homoszexuális rejtőzködött. Górcső alá a pszichiátriai betegek, bűnözők, HIV fertőzöttek kerültek, így felületesen vizsgálva a homoszexualitás egyet jelentett a bűnözéssel, betegséggel és mindenféle negatív tényezőkkel, melynek véget kellett vetni. Hiába azonban a kínzással felérő elektrosokk, az agylékelés, esetleg a hosszadalmas pszichoterápia, kézzelfogható bizonyíték a homoszexualitás gyógyítására nem jött létre.

Ahogy a kutatások nem csak a felszínt karistolták, hanem behatóbb vizsgálódások kezdődtek, úgy vált tarthatatlanná a tudományos világ számára a homoszexualitás betegségként történő definiálása: azonos társadalmi csoportok hetero- és homoszexuális tagjainak vizsgálata nem mutatott különbséget.

Márpedig ha a meleg személyek ugyanúgy élnek, éreznek, dolgoznak, örülnek és szeretnek, mint hetero társaik, akkor milyen alapja lehet annak, hogy betegségként tekintünk rá? Valójában semmilyen.

Hogy mennyire természetes is a homoszexualitás, azt jól mutatja, hogy szinte minden állatfaj esetén léteznek homoszexuális egyedek. Mint általában, a tiltás vagy kirekesztés nem a természet által elrendelt dolog, hanem a társadalom terméke.

A homoszexualitást két okból nem „gyógyítják”: egyfelől, mert nem betegség. Azaz ugyanúgy élhet valaki teljes életet homoszexuálisként, mint heteroszexuálisként. A nehézséget legfeljebb a társadalom okozhatja, de ez nem a homoszexualitás szükségszerű velejárója, hanem a társadalom homofóbiája, kirekesztő viselkedése.

A másik oka annak, hogy nincs terápiája a homoszexualitásnak, az, hogy az úgynevezett reparatív/konverziós terápiák nem voltak hatékonyak. Ezzel szemben sok esetben pszichés ártalommal jártak: megnövelték a kliens önmagával szembeni negatív érzéseit, önvádlást, szégyent, ami depresszióhoz vezetett és gyakori volt az öngyilkosságba menekülés.

A pszichológusi segítség az önelfogadást, a saját szexuális vágyak elfogadását célozza. Ez hatékonyan elérhető cél.

Zala Márton

pszichológus,szexuálszakpszichológus

https://zalamarton.hu