Jó játék volt!

Nemrég egy barátommal játszottam egy online multiplayer játékban, ahol éppen, hogy csak sikerült kikapnunk. Mind két csapat tudta, hogy mit kell csinálni és jól is csinálta, ezért az elejétől egészen a végéig feszes, pontokra menő küzdelem volt. Belemeredve a monitorba, kerestük az ellent, üvöltöztük a taktikákat, kinek hol kell lennie, és számoltuk a vissza a másodperceket, mert nyerésre álltunk és azt akartuk, hogy ez így is maradjon, mert minden pillanat számított, mert az ellenfélből a lehető legjobbat kaptuk ki: akik ugyanolyan jók, mint mi vagyunk. Szoros meccs volt, de végül a hosszabbításban sikerült elverniük minket. Mikor megjelent a vereségünket hirdető „defeat” felirat a játék végén még mindig az adrenalin hatása alatt voltam, nagyon élveztem a játékot. A barátom viszont nekiállt káromkodni, és szidni az ellenfelet, ami nagyon furcsa volt, hiszen én a vereség ellenére majdhogynem extázisban voltam, mert annyira élveztem a mecset, szóval rá is kérdeztem, hogy neki nem tetszett a játék, hiszen nagyon kiegyenlített volt? Azt válaszolta, hogy „jó” volt, de ő nyerni akart!

Szeretek multiplayerezni, és sok éven keresztül láttam, hogy a játékosok többsége tisztességesen nem tud se nyerni, se veszteni és a legborzasztóbb, hogy nem tudja élvezni a játékot önmagáért. Igen meglepő lehet, ha azt mondom, hogy nem tudnak tisztességesen nyerni, de így igaz. A győzelem után, sokan nem tudnak „virtuális jobbot” nyújtani a másik csapatnak, sőt! Úgy gondolják a győzelem felruházza őket azzal a joggal, hogy megalázhatják a másik csapatot „könnyű volt” és hasonló csúnyának nem nevezhető, de bicskanyitogató beszólásokkal. Természetesen a vesztes csapat sem szokta csak úgy elismerni a vereséget. Ha csapatjátékról van szó, akkor mindig a másik a hibás, mert akkor és ott nem segített, vagy ezt meg azt nem úgy csinálta, ha pedig éppen nem a saját csapattársát szidja, akkor a győztes csapatot vádolja csalással, és így szokott kialakulni a meccs végi chatban egy olyan szardobálás, amihez foghatót a Fővárosi Állat- és Növénykert főemlősei is csak rémülettel átitatott csodálattal néznének végig.

Vannak viszont jó győztesek/vesztesek is, ők vajon hogy csinálják? A válasz meglepően egyszerű, ők a játék élményéért játszanak, nem pedig a győzelemért. Nem kell áltatnunk senkit, győztesnek lenni baromi jó érzés, de sajnos valakinek veszítenie is kell, és mivel néha fent, néha lent, ezért mind a két helyet meg fogjuk járni. Viszont aki élvezi a játékot, annak a kimenetele másodrangú lesz, mert a kihívás, az élmény lesz a fontos, beszéljünk bármilyen játékról. Képes értékelni a jó stratégiákat még akkor is, ha pont azzal győzik le, meg tudja dicsérni a csapattársait, de az ellenfeleit is a szép megmozdulásokért, mert nem a „Victory” felirat és másik földbe döngölés a legfőbb és egyetlen célja, hanem hogy élvezettel teli legyen az, amit csinál. Szóval, ha nem szeretnéd a játékaid felét szitkozódással tölteni a vereségek miatt, akkor tanuld meg a játékért játszani a játékot. Ha veszítesz, akkor is őszintén tudd azt mondani: jó játék volt!

Szabó Árpád